Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


És mégis létezik

2008.03.27

Kép

Sokan mondják, hogy a bizalom a tartós emberi kapcsolatok alapja.

Nos, igen. Valóban nem lehet úgy élni, hogy azon jár az eszünk, azon aggódunk, vajon meddig marad velünk a másik ember. Meddig elégszik meg velünk, meddig adja még önmagát, azt, amiről azt hisszük, hogy Ő.

Azt is gyakran hallani, hogy féltékeny ember nem bízik önmagában. Azért féltékeny, mert nem tartja magát elég erősnek, eszesnek, szépnek, hogy a másik minden körülmények között őt választja.

A féltékeny ember nem csalódik, mert épp a féltékenységével segíti elő, hogy elhagyják, becsapják. A maga elméjének teremtő ereje hozza létre az elvárt szituációt.

A sikeres kapcsolat titka tehát a bizalom?

Talán.

De mit is jelent a bizalom?

Nézzük meg a kisgyermeket, aki ösztönösen szülei felé fordul, ha megijed, mert bennük bízik, de teljes önfeledt bátorsággal nyúl a kutya, a macska, vagy akár egy sündisznó felé is, mert még fogalma sincs, milyen veszélyeket rejthetnek. Rendelkezik egy ősbizalommal, amely a megismerés hiányából fakad. Abból, hogy még nem ismerte meg az anyagi világ korlátait, a rá gyakorolt hatásait. Nem hiszi el, hogy neki valami baja történhet. Biztos saját magában.

Amikor egy felnőtt képes megérezni valaki iránt ezt a fajta bizalmat, akkor meg sem fordul a fejében, hogy a másik becsaphatja. Csodálatos érzés, mérhetetlen nyugalmat ad. Erőt, magabiztosságot, hogy nem kell ellenőrizni a másikat, mert úgyis kitart mellettem, az „én pártomon áll”. De bizony sokszor ez a fajta ősbizalom is a tapasztalat hiányából fakad, mégis fontos érzés, megismertet egy érzéssel, mely elvezethet bennünket a valódi bizalomhoz.

Hogyan lehet hát bízni, megbízni valakiben?

Először is önmagunkat kell megismernünk. Mert a bizalom sosem egy másik emberről szól, hanem mindig csak önmagunkról. Hogyan bízhatnánk meg valakiben, akit nem ismerünk. Ki mondhatja el bárkiről, hogy ismeri?  Még önmagunkról is lehetetlen, nem hogy másvalakiről.

Amikor bízunk valakiben, akkor leginkább arról szól a dolog, hogy nem a másikban és nem önmagunkban bízunk, hanem egy erőben. Saját erőnkben, eszközeinkben, hatalmunkban, hogy a másiknak pont erre van szüksége, ezért lesz hűséges és igaz hozzánk. Abban bízunk, hogy rá tudjuk kényszeríteni akaratunkat, tudjuk úgy befolyásolni, hogy ne legyen bátorsága megcsalni. Az emberi egó szinte végtelen eszköztárral rendelkezik, hogy hűséget csikarjon ki másokból. Ígéreteket követel, lelkiismeret-furdalást vagy szánalmat ébreszt a másikban, fenyeget, ha kell. Az egó egyik legkifinomultabb módszere a hűség kicsikarására, a saját hűsége. „Lásd én hűséges vagyok hozzád,  ha te ennek ellenére el mersz menni, mást mersz szeretni, akkor bizony te egy hűtlen, gonosz, …., stb. leszel.”

De hát mit kaphatunk egy ilyen kapcsolatban? Érünk-e valamit azzal, ha valaki csak hűségből van velünk.

Amikor egy kapcsolatban már hűségesnek kell lenni, és nem a szeretet ereje tartja össze, csak a hűség, akkor az már nem valódi kapcsolat, nem valódi szeretet-szerelem. Amikor már bármelyik fél azért nem lép ki, mert ő hűséges, akkor, az már nem hűség. Mert aki hűséges, az nem érzi ezt hűségnek. Az éli az együttlét boldogságát, annak meg sem fordul a fejében, hogy mással is lehetne. Ekkor a bizalomra sincs szükség, mert aki szeret, az nem csap be, az nem árul el. Igen, az ellentmondóknak is igazuk van, ez csak az egyik fél. Van, hogy egy kapcsolatban az egyik fél szeret, de a másik nem biztos. „Ekkor is vakon kell bízni, mert különben magunkat leszünk azok, akik fenyegetik, befolyásolják a másikat?

Aki vakon bízik, azt becsapják.”

Ez így van.

De ha attól való félelmünkben, hogy becsapnak, visszaélnek a bizalmunkkal, elfordulunk az emberektől, bezárkózunk, nem merünk másokban megbízni, az vajon boldoggá tehet bennünket? Nem hinném. Nem lehet bezárkózva, egyedül élni.

Ne abban bízunk, aki egyszer már becsapott, abban nem lehet. Lehet továbbra is szeretni, együtt élni vele, de önfeledten, gondolkodás nélkül megbízni benne csak úgy lehet, ha megértjük, hogy a bizalom önmagunkról szól és nem a másik emberről. Csakis önmagunkról. Nekünk kell eldönteni, hogy akarok-e, tudok-e vele tovább együtt lenni, vagy sem. A továbbiakban pedig, bármi is történik, tudjam, hogy ez, az én döntésem volt. Ha a továbbiakban nem tudok feltétlenül bizalommal lenni iránta, az is épp úgy az én magánügyen, és erről nem a másik tehet, mint ahogy arról sem, ha újra csalódom, ha újra becsapnak.

Az egyetlen, ami biztos, hogy bizalom nélkül nem lehet élni. Ha bárkitől megtagadjuk a bizalmunkat azért, mert valaki más becsapott, csak mi magunk leszünk szegényebbek. Félelmeink nem engednek növekedni, lekötöznek, megnyomorítanak.

A vak bizalom azonban nem sokban különbözik az ostobaságtól. Nem mehetünk át csukott szemmel az úttesten, abban bízva, hogy hátha nem jön éppen autó.

 Mi tehát a megoldás?

Talán az, ha példát veszünk más élőlényekről itt a Földön. Gondoljunk arra, hogy a növények mennyire kiszolgáltatottak a természet szeszélyeinek, a Napnak, a szélnek, az esőnek, az állatoknak, és nekünk embereknek. Mégsem bizalmatlanok egyik iránt sem. Honnan lehet ezt tudni?  Onnan, hogy csak a jelenben élnek. Minden pillanatban felhasználják a kapott és számukra szükséges adományt. A viráguk kibontják szirmaikat, ha elegendő napfényt és vizet kaptak és nem gondolkodnak azon, hogy kapnak-e holnap, nem szárad-e el a szirmuk, ha mégsem. Minden pillanatban teljes önmagukat adják. A lehető legpirosabbra színezik szirmaikat, a legtöbb illatot árasztják, a legtökéletesebben megvalósítják azt, amik. Egyetlen pillanatukat sem mérgezik meg aggódással. És ha mégis jön egy állat és letépi, akkor legalább addig a pillanatig tökéletes virág volt. Élhetünk száz évig bezárkózva, aggódással és keserűséggel meghalva a végén, de lehet, tíz évet teljes boldogságban, majd csalódva, és újabb tizet boldogságban, majd újra csalódva, és így tovább. Vajon melyik volt boldogabb?

Ha csalódtunk valakiben, örüljünk, hogy rájöttünk, becsapás volt eddigi életünk, és emlékezzünk arra, amit adott a kapcsolat. A boldogságra amit átéltünk, és amit már úgysem vehet el tőlünk senki. Az emberi életnek ez a valódi bizalma.

A mesterek azonban beszélnek egy még magasabb fokáról.

Erre utalnak az Újszövetség szavai is: „Tekintsétek az égi madarakra, hogy nem vetnek, nem aratnak, sem csűrbe nem takarnak; és a ti mennyei Atyátok eltartja azokat. „ „Kicsoda pedig az közületek, aki aggodalmaskodásával megnövelheti termetét egy arasszal is? „

Sokak szerint itt arra világít rá Jézus Urunk, hogy Istenben kell bízni, Ő megoldja minden gondunkat. De aki figyelmesen olvassa a sorokat, az rátalálhat még valamire. Néhány sorral előrébb olvasható: „Avagy nem több-é az élet, hogynem az eledel, és a test, hogynem az öltözet?”

Aki képes őszinte bizalommal fordulni az élet felé, elfogadni minden ajándékát a nélkül, hogy aggódna, vajon holnap is adja-e, elfogadni egy másik embertől azt, amit ma tud adni, a félelem nélkül, hogy holnap is vele lesz-e, nem csapja-e be, az Istent, a teljes életet fogadja be. Az megtanulja kinyitni lelkét, nem kritikával, mérőszalaggal, falak mögül, kicsiny ablakon át szemlélve nézi a világot. Az a valóságot élheti meg, megtanulja olyannak látni a világot, amilyen.  Abban megszületik a valódi bizalom, mert nem fél, hogy becsapják, mivel pontosan látja a körülötte lévő embereket, nem gyanakszik, de mert nincs rá szüksége. Olyan erő árad belőle, melyet mindenki érez, és meg sem fordul senkinek a fejében, hogy be lehet csapni az ilyen embert. Ez nem a korábbi tapasztalatokból, a tanulásból fakadó ismeret, hanem a létezés, Isten tökéletes befogadásából adódó megélés. Az tudja, hogy ha mégis becsapják, akkor sem lesz kevesebb. Mert nem ő változott azáltal, hogy becsapták, ő előtte és utána is az volt, aki. Nem tőle vettek el, hanem a másik embernek kell még megtanulnia valamit.

Aki pedig képes egy ilyen bizalmat megélni, az megél valamit abból, hogy mit is jelent valójában az, hogy az ember több, mint a fizikai teste, a fizikai léte. Megélhet valamit abból, hogy az ember valójában sokkal több, mint amit most fizikai érzékszerveinkkel érezni, felfogni képesek vagyunk. Ha kialakul bennünk ez a bizalom, akkor lehetőséget kaphatunk betekinteni a fizikai világon túli dimenziókba, mert érezhető valósággá válik a létük.